1918 februárjában járunk, egy frontra tartó vonaton érdekes társaság húzza meg magát közös vagonban: Christopher, McKechnie és Perowne került össze – a trióból csak a középső nem büntiből van itt, bár ő annak érzi. Légitámadás van, összekucorodva, behúzott nyakkal beszélgetnek. Úgy nézem McKechnie némileg kinőtte magát – már nem üvölt magából kikelve a félelemtől bombázás közben, Perowne annál inkább be van tojva.
McKechnie még mindig a Christopher által (az előző részben) írt költeményt lóbálja, hogy most már tényleg hamarosan lefordítja latinra három perc alatt. Hősünk a füle botját nem mozdítja. Latinosunk ekkor másik irányból támad, és azt állítja, hogy Chris a feleségét ajánlotta a tábornoknak előléptetésért cserébe (ez már nem ucsi kicsit?). A férfinek meglepődni sincs ideje, Perowne ugyanis verbálisan a vádlónak ugrik, de gyorsan észbe kap, hogy rohadtul nem az ő dolga egykori szeretőjét védeni. McKechnie leesett állal les a kirohanásra, aztán tovább szapulja Christophert – igazán nem értem mi az utálata oka.
