Az előző részben méltatlanul keveset láthattuk Tom Neville őrnagyot, ezért, meg azért, mert Giancarlo Esposito mimikájával az egész 42 percet meg lehetne tölteni tartalommal, most vele nyitunk. Monroe irodájának előszobájában ücsörög. Az elnök jön, és menten elnézést kér a várakoztatásért. Barátok közt egy óra ide vagy oda nem számít, mondhatnánk, de Neville tekintete ennek szöges ellentettjéről árulkodik. A folytatás sem lesz kellemesebb számára, ugyanis Randall barátunk fogadja a szobában. Gyorsan kiértékeli az őrnagy teljesítményét (Ben és Danny halott, Rachel szökésben, Miles szintúgy), aminek a végkicsengése az, hogy ha rajta múlna Neville repülne. Állásügyileg. Mondanom sem kell, hogy mindezt tenyérbe mászó vigyorral közli, miközben folyamatosan Tomnak szólítja az őrnagyot; csak hogy félreértés ne essék, tiszteletről itten szó sincs. Neville beszáll a szájkaratéba. Amikor már ott tartanak, hogy Randall öltönye gagyi-e vagy retro, Monroe leállítja őket. Az idiótája az őrnagyot utasítja rendre, és közli vele, hogy ad neki még egy utolsó esélyt a bizonyításra, a régi barátságra való tekintettel, de ne merészelje elszúrni, mert baj lesz.
